Két kisbéka élt a Zöld Völgyben. Kutykuruty, a kisebbik, folyton elégedetlenkedett…
Morcosan nézte a zöld füvet, zöld vizet meg a saját zöld kabátját.
– Csúnya a kabátom! – nyafogta durcásan.
– Ugyan miért? – álmélkodott Brekeke, a nagyobbik.
– Az is zöld, mint minden. Jaj, de unalmas!
– Tudod, mit? Kiakasztunk egy meghívót, hogy akinek csak van piros valamije, jöjjön hozzánk vendégségbe. Hej, de vígan leszünk majd!
Kiakasztották a meghívót. Nagy, öreg béka tappogott a fűz alá.
– Hát ez meg mire jó? – csóválta a fejét. – Vendégség…
– Hogy jól mulassunk!
– Ej, csak aztán sírás ne legyen a vége! – intette őket az öreg.
De már ekkor, kop-kop-kop, kopogtak is a vendégek. Két piros bóbitás harkály jött elsőnek, utánuk a katicabogarak, mögöttük meg a légyölő galóca ballagott, különleges, fehér pontokkal, ezüstfoltokkal díszített piros kalpagjában. A kisbékák irigyen, sóhajtozva nézték őket. Mindenki valami pirosban büszkélkedett. Kínálgatták a vendégeket gyöngyvirág poharakból hajnali harmattal, tücskök húzták a talpalávalót, remekül mulattak. De jaj – miféle hang zavarja meg vidámságukat?
– Kelep! Kelep! Itt vagyok! – bólogatott jókedvűen a gólya. – Piros a csizmám, nekem is szól hát a meghívás, igaz? Táncolni akarok a mulatságtokon!
Hanem a kisbékáknak ekkor már hűlt helyük volt, zsupsz! – fejest ugrottak a vízbe, s kereket oldottak, a gólya meg kénytelen-kelletlen hazament. De a kisbékák nem okultak az esetből. Piros kabátkát, piros kalapkát szabtak-varrtak maguknak, abban szökdécseltek a tóparton.
Látta ezt a bölcs, öreg béka, és így sopánkodott:
– Jaj, csak baj ne legyen belőle!
A gólya meg a fészkéről belátott a Zöld Völgybe, s észrevette az ugrándozó kis piros alakokat.”Magától sétáló kalapok?” – csodálkozott, és nyomban odasietett. Közelebb érve látta, hogy a kiöltözött kisbékák hancúroznak ott, a legteljesebb nyugalomban.
– No, már most nem bújtok el előlem! – rivallt rájuk. – Idepiroslik a kalapotok!
Ekkor rettentek csak meg a kisbékák! Akárhova ugrottak, felhangzott a gólya kelepelése:
– Nem bújtok el, itt piroslik, ott piroslik a kalap!
– Dobjátok le gyorsan azokat a piros holmikat! – kiáltott rájuk egy nagy, zöld levél rejtekéből a bölcs, öreg béka.
Jobbra röppent a kabát, balra a kalap, s a két kisbéka zöld kabátjában máris besurrant a zöld fűbe, máris beugrott a zöld vízbe.
– Hová lettek? – bökdöste csodálkozva a kalapokat a gólya. Bizony, hiába bökdöste, nem menekültek a kalapok. Hű, de mérges volt!
A két kisbéka pedig ott csücsült a zöld víz mélyén, ott kuksolt a zöld kabátban, beleolvadva a sok-sok zöldbe. Aligha kívánnak maguknak egyhamar piros kalapot, piros kabátot!
/Lengyel mese, átdolgozta: Sebők Éva/
